- nos néhányan cinkosan elmosolyodnak: na ja!!, a többi százezer, millió meg értetlenkedik.
A száraz tény: hazánk legkíméletlenebb félmaratonja, délben kezdõdik, az egyik bakonyi településrõl Sárkányról a sok dombbal odébb fekvõ másikig Bakonyszombathelyig. Rendre 38 fok körüli nyári napra esik. Résztvevõi ínyencek.
A szervezõ meg magyaráz: "kuriózum, megpróbáltatás, kaland" meg hogy "rabul ejti azt, aki egyszer már kipróbálta". Részletezi aztán a szintemelkedést, a szikkasztó napsütést, az olvadt kátrányfoltokat az úton, a 23 kilométer aszfaltcsík magányát, a sajgó porcikákat, szomjat, ájulást. Nem értem, de mégis továbbadom a rádióhallgatónak pénteken a Petõfin. A kíváncsiság hajt - csak meg kéne nézni, netán kamerát is vinni majd szombaton. És persze megmutatni a nézõknek.
Elképzelem milyen emberi lesz a polgármester a frissítõ állomáson pohár vízzel, milyen megható a négy falu lakosainak hangos biztatása, meggyõzõ a szervezõ Lamatsch János története: elmondja majd, hogy az ötlet nem véletlen: kemence mellett dolgozik hatvan fokban nap mint nap és verhetetlen a kánikulai futásban, legalábbis nagyon jól bírja a hõséget - hisz õ rendre indul is saját rendezvényén... a többi futó meg imádja a kihívásokat.

A valóságban meg odamegyünk kamerástul. A szervezõ örül nekünk, bár arca elszánt: riport, forgatás csak akkor van, ha a riporter is fut. És hogy nincs holmi?? Ugyan kérem... ha csak ennyi... Feri bácsi a csukáját adja, a szervezõ a mezt, zoknit, a tatai tévés a sapkát. Több kifogás nem jut eszembe...
Lusta vagyok két megállót gyalogolni, olykor lehajtok egy jó hideg sört, hangulatom visz az uszodába, edzõterembe vagy a rekortánra. Nem vagyok fegyelmezett, legfõképp nem futó. Ugyan tudom, hogy az a barnára sült, csendes ember ott Frank Tibor a nagy tettek embere, emitt mögöttem Domi bácsi lohol a maga 79 évével, akirõl legendák keringenek: ahogy beér a célba, ferhörpint egy sört, cigarettára gyújt és bámulja a csinos lányokat. Meg hogy a pesti senior futva érkezett a vonatállomástól a verseny helyszínére. Mindezt azért tudom, mert a szakma követeli.

Három órába került meggyõzõdnöm a fogalomról: Sárkányi Õrület Délben Úgy tûnt, sose lesz vége. A nap örjöngött: elkábított a meleg, a mezõny egybõl elhúzott, a cipõ tört, a vízhólyag meg csak nõtt, a bogáncs szúrt, az aszfalt ragadt, a domb fölfelé szétölte a combizmomat, a hátam görbül a fájdalomtól, porzott a torkom, csípett a veríték.
Ámde.
Az út melletti nyomós-kútból micsoda gyönyörûség volt az elsõ korty, az árnyék, tudják vajon mit ér?! ...vagy a szél?. És hogy míly megváltás néhány szót fecsegni a víz mellett egy óra néma táj után... lefele futni a dombról,... Laurától vizet kapni... meglátni az út végét jelzõ szalagot... és töprengeni útközben. Harcolni a sejtekkel, izomszövetekkel: az akarat erõsebb kell hogy legyen!! A többi nem számít. Hogy a hetvenen felüli Feri bácsi már másfél órája várja a célban a cipõjét, amiben persze én futok. Egy fiatal kis csitri. Vagy hogy mondta Domi: "nem számít a térdet gyötrõ fájdalom". A rémes kimerültség. És a többi. A Sárkányi Õrületet Délben: csak jó volt kimondani.