Változatok egy témára...

Mű-jég

Én soha nem jártam a Műjégre. Mint jóféle vidéki gyerek, jutott nekünk a Tisza ártere a Szolnoki Cukorgyárnál. Príma jég, egészen a vegyiművekig. Vagy 4 kilométer ragyogó tükör a zsombékok, kósza facsoportok, kubikgödrök között. Jókai hősök, hevült partizánok; akkor 16 milliméteres filmek derék katonái leltek bennünk új életre ott, a jégen. Győztünk és elbuktunk, beszakadtunk, eláztunk, átfagytunk. A szép emlékű kurblis korcsolyák olykor leharapták a cipő talpát, de volt cipész, megcsinálta. Egyszer Nyári Bumbival mi voltunk a lírai Protapopov házaspár. Szorosan öleltem a kislányt, úgy, mint ők,... az szép volt. Akkor, tíz évesen. Emlékszem egyszer, az egyik ház előtt napokig építettük a magunk jégpályáját. Olyan "igazit"! A cukorgyár tűzoltói meg engedték rá a vizet éjszakánként. Egy nap kész volt, csúsztunk rajta kettőt, majd irány a Tiszai ártér. Állok a műjégpálya felett, nézem a tömeget - s az egészet nem értem. Nem értem e végtelen, egyhangú, céltalan köröket, nem értem a zsúfolt tolongást. Nézem a fényeket, Vajdahunyad pazar körvonalait, hallgatom a mindent betöltő zenét. Ezt már értem. Nézem a cikázó suhancot, az esetlen felnőttet, az aggódó, az oldalt didergő anyát. Kis és nagy kezek fonódnak össze. Ezt is értem. A belső, elkerített körben az öregek. Ők a művészek. Kimért, míves mozdulatok. Ők még így tudják, így emlékeznek. A műjég az emlékek nagy találkahelye. Aztán jön majd a korai alkonyat, kereng a tengernyi kamasz... tekintetek találkoznak, majd elhangzik az első esetlen mondat, talán egy második, és egyszer majd kezek fonódnak össze. Emlék születik... Ezt értem csak igazán! És szól a zene, a végtelen körök, egyik a másik után... fogannak új emlékek ott, a műjégen, mint évszázada, vég nélkül.