Áll egy ember a teremben, vele szemben ülnek 10-en, 20-an, ötvenen. Mesél, vetít. Valljuk meg manapság szegényes élvezet. Elavult próbálkozás ma, a multiplexek, virtuális játékok, már-már életre kelő mozik korában. Áll az ember a félhomályban, mögötte a vásznon képek adják egymásnak a helyet és szól egy újabb mese. Szendrő Szabolcs, a hegymászó igaz meséi a hegyekről. S ott, a Marczibányi téri kultúrházban Szendrő mégis rendre teltházas program... Lehetnek azok a Budai hegyek, a Pilis, vagy akár a Himalája, Szendrőnek egyenrangúak. És persze a fotográfiák. Szendrő kényes a képeire. Amit már elrejtene, szemétre szánna, mi azt is csodáljuk. De azért ő sem dobja ki őket, csak legfeljebb nem mutogatja. Kivéve most. Ma este épp e képek adják majd egymásnak a helyet a vásznon...hihetnénk, hogy lám elfogytak az igaz mesék, jön most a maradék, a resztli. Pedig nem ám. Ezek Szendrő titkai, egy szemérmes ember személyes történetei, s Szendrőnél ezek mégsem magánügyek. S ha valakivel megosztja azokat, az elmondhatja magáról, szerencsés ember.