Őrzünk egy képet. Amolyan családi darab. Ceruzarajz... egy parkkal, egy romantikus kastélyfélével, oldalában befagyott kis tóval. A Városliget. Hogy akkor a jég valódi volt, vagy mű, ki tudja. A megsárgult papíron hosszúszoknyás lány délceg férfi karjában könnyed ívet húz, köröttük bekecses gyerekek játszanak valamit. Nincsenek sokan... Éveken át néztem a képet távol, vidéken, nekünk mást jelentett a jég a Tisza árterén, a kubikgödrök közt a Cukorgyártól kilométer hosszban a Vegyiművekig. Titkot, kalandot, újra élt háborúsfilmeket, faágakkal játszott hokicsatákat. Egyszer mi is csináltunk egy jégpályát. Törtük a fagyos földet, piciny gátat emeltünk a víznek. Napokig dolgoztunk, csak mi, gyerekek, majd mikor elkészült, a gyári tűzoltók elárasztották vízzel, reggelre megfagyott. Mi egy darabig csúszkáltunk rajta, majd irány az ártér...többet sem mentünk feléje. Egyszer csak ketten mentünk: Nyári Bumbi és én. Komolyak voltunk, szépen korcsolyáztunk, Bumbi a karomra támaszkodott és úgy hittük könnyed szép íveket húz úgy, mint otthon a képen. Ketten voltunk, köröttünk a végtelen jég, s a szürke-fehér tájra mintha ugyanaz a ceruza húzta volna a füzek, bokrok fekete szálait. S persze ott állt valahol az a romantikus kastély is csak nekünk. Sok év múlt el. Az ember könyököl a hídkorláton, lenéz a jégre. Ez már egy más világ. Az éles fehér fényben könnyed forgatag. Színes örvény, mely csak forog, forog, mintha soha nem akarna megállni. Odalenn mindenfélék... Izgatott kamaszok, csetlő-botlók, türelmes szülők, ördögi csibészek, kimért felnőttek. A zene harsog, a hangosbemondó teszi a dolgát, a büfénél melegedők. A Műjégpálya megszokott élete, s marad is még így egy pár napig. Csak az a romantikus kastélyféle, ott a fénypásztákon kívül, az nem változik. Olyan, mint azon a rajzon, s ha majd elül a zene, mindenki hazamegy, majd akkor minden olyan lesz, mint rég...Néhány vonás egy szürke papíron.