Hogy hol végződik a gleccser és hol kezdődik a hegy... fene tudja. Mindenesetre elindultam felfelé. Már nem láttam a híres piramis alakú csúcsot, csak a havat, a végtelen fehérséget, egy-két kibukkanó követ. Nem néztem vissza az alaptáborra, a felzászlózott sátrakra, csak meneteltem a hegyoldalban annyit, amennyi még nem számít istenkísértésnek - egy civiltől. Ötven méter után megálltam. Magam maradtam. Én és a K2. A legendás monstrum, a világ második legmagasabb hegycsúcsa, a nyolcezresek közül tán a legszigorúbb a talpam alatt hevert. Igaz, csupán ruhafodrának legcsücskére léptem, de nem is vágytam többre. Ennyi volt illendő... és elegendő élménynek, emléknek.

Semmi magasztos nem volt abban, ahogy lépdeltem a K2 kövein. Nem zengett fanfár, nem leptek el mézédes gondolatok, nem peregtek örömkönnyek a szememből, nem járta át a testem, lelkem valami mennyei harmónia. Pont olyan volt, mint bármelyik magas helyen esetlenül lépegetni. Lihegtem a légszomjtól, tűzött a nap és makacsul kísértett a mosdatlanság megszokhatatlan szaga. Az embert mindez összetöri. A behegedni képtelen sebek, a fejfájás, a kótyagosság - a test nehezen tűri az ötezres magasságot. Az egyhangú koszt, a sátortárs zokniszaga, a kíméletlen táj: kövek, kövek, hó, jég, kövek.
Egyszóval mindaz, ami egy huzamos ideig tartó hegyi léttel együtt jár. Ez is kell ahhoz, hogy az ember úgy érezze - joggal: nem ugyanaz a világ veszi körbe, mint általában.
Brutális, földolgozhatatlan élmény a jég hátán felállított sátorból, műholdas telefonon beszélni a Magyar Rádió 32-es stúdiójával. Pár napi járóföldre a legutolsó, sárkunyhókból álló falu a komor kő és jégrengetegben. Néhány dollár egy vadidegen figurának és megnyílnak az égi csatornák: felléphetek a netre, írhatok levelet, felhívhatok bárkit, akár nyomon követhetném a foci EB fejleményeit is. Agyrém. Mintha más időben, más bolygón történne minden ott, a Baltoro-gleccseren. A Dembinszky utca ugyanolyan valóság, mint ez itt. Ezek a pasik, a hegymászók, a pakisztán tisztek vagy éppen a mi "szomszédaink" arébb, a Broad Peak alatt.

A K2 különös oltárát, azt a testes kőkupacot, amely az alaptábortól alig karnyújtásra magasodik félórás sétával lehet elérni. Szanaszét elhunyt mászóknak állított emlékek. Az évek során többtucat felirat gyűlt össze: a köveken hevenyészett emléktáblák, pakisztáni pléhtányérok, rajtuk kézzel karcolt, bizonytalan betűk, keresztek, nők, fiatalemberek neve, mindenféle náció, ...nagyon sok név. Évszámok. Született, meghalt. Mindnyájukat ott érte a halál a hegyen. Az elmúlás befészkeli magát az ember agyába - és nemcsak az emlékhely miatt. Megérint a kiszolgáltatottság, elrettent a kitágult tér. A szemre oly jelentéktelen távolság a valóságban órákig tartó gyaloglást kíván. Zavarba hoz, hogy a tárgyak nem közelednek olyan iramban, ahogy várnám tőlük, nincs támpont, az eddigi tapasztalatok szemétre valók. Megszokható ez?
Ahol egyben minden gyorsan változik, a gleccseren reggelre félméter széles hasadék tátong, a kő leomlik, a hó pillanatok alatt betemethet mindent, a mohó napsütés ugyanennyi idő alatt felzabálja a jeget, néhány nap leforgása alatt a természet átszabja saját testét. Az ember semmit nem érez állandónak. Sem magát, sem az őt körülvevő világot. Hisz ő a létező legesendőbb, legtörékenyebb: egy pihegő tüdő, zavart vérkeringés, néhány nyamvadt kémiai reakció egy nevetséges húscafatba csomagolva. Semmi. Nem több, mint egy kő, nem fontosabb, mint a gleccserpatak, nem erősebb, mint egy felhő. És ez így helyes. Még ha gyomorba hasít is a felismerés, még ha az ember napokig csatakosan riad fel a sátorban éjszakánként és nyüszít az anyja, a haverjai, vagy bárki után, ...aki megnyugtatja, hogy a Nagykörút létezik, ...a villamosok csendesen járnak, a csapból ott meleg víz folyik..., egyetlen valóság van és még nem szűnt meg, tente kicsi, nem omlik rád a hegyoldal, nyugodj meg... De nincs aki ott legyen, a csillagok, az egész égbolt a világra nehezedik, zuhan, agyonnyom, idegen, ismeretlen, félelmetes az egész. Az ember maga marad, nincs semmi ami normális és semmi, ami nem az. A kő az kő, a hús az hús, az élet az élet, a halál az halál.